Itt a novelláimmal találkozhattok, természetesen egy kis „magyarázattal”.

…Íme, egy 2010 márciusi novellám. Igazából picit Twilight-stílusú, de semmi köze nincs hozzá. Csak ismerős lehet azoknak, akik olvasták vagy látták az Alkonyatot. =)

Végzetes szerelem

        Végre senki sem zavart minket. Egymással szemben álltunk, arcom ragyogott a boldogságtól, szemem gyémántként csillogott a sötétben. Tudtam, hogy az én életemnek egy pillanat alatt vége lehet, ha a figyelmem akár egy másodpercre elkalandozik. Ebben a percben bármi lehetséges volt. Választanom kellett élet és halál között, és lehet, hogy a halált választottam.

-   Nem félsz tőlem? – kérdezte hitetlenkedve.

-   Nem. – feleltem egyszerűen.

-   És miért nem? Arra még sosem gondoltál, hogy egyszer csak nem tudok többé ellenállni az illatodnak? Nézd, ez a mozdulat akár végleges is lehet! - emelte arcához a csuklómat.

-   Nem számít.

-   Hogyhogy nem számít? Maggie, te nem érted ezt az egészet! – engedte el a kezem. – Én vámpír vagyok! Mi lesz, ha nem tudok uralkodni magamon?

-   Meghalok. De legalább nem fog fájni semmi, és a karjaidban leszek.

-   Maggie…- suttogta mámorosan, miközben átölelt és mélyen beszívta a nyakam illatát.   - Én nem akarlak megölni. De te a halált választanád, miközben élhetnél, szórakozhatnál, boldog lehetnél?

-   Érted mindent vállalnék. – duruzsoltam.

-   Miért nem rohansz el sikítva? Hiszen bármikor megölhetlek! – kissé távolabb lépett.

-   De nem fogsz. – mondtam, s ebben teljesen biztos is voltam.

-   Honnan tudod? Miért vagy erről ennyire meggyőződve?

-   Mert szeretlek, és bízom benned. – húztam magamhoz újra. Pillantása az enyémbe fúródott.

-   Te akartad… - mosolygott, s hozzám hajolt. Azt akartam, hogy velem maradjon, így szorosan átöleltem. Lehelete kellemesen csiklandozott, a bőre teljesen elbűvölt. Igazán közel volt hozzám.

Talán ez maga a vég, a Halál ölelése, talán az a szerelem, amely egyszer majd sírba visz. De nem számít, mert a karjaiból már senki és semmi sem téphet ki. És ez nekem elég.

És most pedig következzen egy folytatásos novella . =) A vihar megihletett. =D

Levéltitok

Iszonyú vihar dúlt odakinn. Az eső hangosan kopogott a járdán, a távolban néha villám cikázott, majd pár másodperccel később felmorajlott egy mennydörgés is. A szél csípte az arcomat, bárhogyan is próbáltam megvédeni magamat tőle. Gyengén, ázottan és fáradtan tartottam hazafelé. Az utcai lámpák világítottak, de ez aligha segített rajtam, a levegő ugyanis olyan erővel csapott az arcomba, hogy semmit sem láttam. Szerettem volna minél hamarabb inni egy forró teát, majd bedőlni az ágyamba, és reggelig meg sem moccanni.
Erővel töltődtem fel, amikor a ház elé értem. Kerestem a kerítés kilincsét, lenyomtam, de a kapu zárva volt. Pedig mindig nyitva hagytuk, amíg valaki távol volt a háztól. Enyhe rémületet éreztem, de mielőtt elhatalmasodhatott volna rajtam az érzés, megnyugtattam magam, hogy biztosan csak tévedés történt. Előszedtem a kulcsaimat, s mivel a halovány fényben nem tudtam volna kivenni, hogy melyik nyitja a kaput, mindegyiket belepróbálgattam a zárba. Mikor végre sikerült bejutnom az udvarra, már nem is éreztem az előbbi félelmet. Gyorsan az ajtóhoz iramodtam. Amikor azt is zárva találtam, az ájulás kerülgetett, de újra előhozakodtam a „tévedés történt”- szöveggel. Szerencsém volt, hogy a kulcsaimat még nem tettem vissza a táskámba.
Nagy nehezen bejutottam a lakásba. Az előszobában fölkapcsoltam a fogas fölötti kis lámpát, hogy lássak valamit. Kintről óriási villámcsapás fénye világította meg az arcomat. Lassan levettem a kabátomat, és közben hangosan köszöntem. Válasz viszont nem jött. Helyette egy hatalmas csörömpölést hallottam a nappaliból. A vér megfagyott az ereimben. Azonnal berohantam. Az ablak szilánkokban hevert a padlón… Egy fáradt sóhaj volt a reakcióm, többre nem futotta az erőmből. Le sem vettem a cipőmet, csak leültem a komód melletti székre, felhúztam a lábam, majd átkaroltam a térdem. A komódon hirtelen megpillantottam egy cetlit. Fölvettem, mert biztos voltam benne, hogy a családtagjaim üzentek, hogy elmentek valahová. Ez megmagyarázta volna a bezárt kaput és ajtót is, és megnyugtatott volna az előbbi események után. De nem üzenet volt. Illetve, nem olyan, amilyet látni szerettem volna. Macskakaparáshoz hasonló, nehezen olvasható szöveg állt a papírlapon.
T 2009 P 0417
Úgyis halottak lesznek. Mindenki.
Mennydörgés hallatszott. Egyetlen mondat suhant át az agyamon: A családom veszélyben van!
Azt hiszem, ekkor elájultam.

II.

 

       Nem tudom, meddig feküdhettem a padlón öntudatlanul, ájultan, de amikor kinyitottam a szemem, egy pillanatra megkönnyebbülést éreztem. Azonban az érzés hamar elmúlt, helyébe lépett a riadalom és a kín.

       Az órára pillantottam. Már fél tizenegy is elmúlt, és tudtam, hogy le kellene feküdnöm, hogy holnap aránylag mégis friss legyek, és az iskolában ne vegyék rajtam észre, hogy történt valami. Azonban arról szó sem lehetett, hogy most aludjak. Ahhoz túlságosan tele volt a fejem a kavargó gondolatokkal, melyek szívem fájdalmat és félelmet érző részének legmélyebb bugyraiban vájkáltak, és nem hagytak nyugodni. Kimentem a konyhába, s mielőtt ittam volna egy pohár vizet, alaposan bezártam a lakás összes ajtaját. Ez viszont nem sokat használt, mert a törött ablakon át bárki bejöhetett, ha nem zavarták az üvegcserepek. Viszont igyekeztem nem foglalkozni a veszéllyel.

       Elvégeztem a szokásos esti teendőket, majd bementem a szobámba. Meg sem próbáltam aludni, inkább a kezembe vettem egy könyvet, majd elkezdtem lapozgatni, s amit ki tudtam venni a könnyeimen keresztül, el is olvastam. Talán fél óra is eltelt, míg a sírásom csillapodni kezdett, azután már könnyű volt letenni a kötetet. Ekkor a párnámra hanyatlottam, behunytam a szemem, és a fáradtságtól elgyengülve hagytam, hogy az álom hozzon vigasztalást a gondjaimra. Testemet hamarosan elárasztotta a kellemes, gyenge bizsergés, amelyet úgy szerettem, mert az elmém mélyén tudtam, hogy ezt nem sokkal követi a megnyugtató, csendet és szép ígéreteket hozó álom. Gyerekkoromban is mindig így próbáltam elfeledtetni magammal a gondokat, amik persze korántsem voltak ilyen súlyosak, mint a mostani.

 

       Amikor másnap reggel felébredtem, semmivel sem éreztem magam jobban, mint az este. A kezem erőtlenül nyújtózott az ég felé, a szemem vörös volt, emellett pokolian fájt a sírástól, lábra állásról pedig egyelőre szó sem lehetett, mivel azonnal visszaestem volna az ágyba. Úgy döntöttem, felkelés előtt néhány perc még mindenképpen szükséges, hogy összeszedjem magam. Így újra becsuktam a szemem, és megpróbáltam csak a jóra koncentrálni. Azonban hamar feladtam, hiszen semmi jó nem volt körülöttem, amire érdemes lett volna gondolnom, és ami olyan erővel töltött volna fel, hogy képes legyek végre elkezdeni a készülődést. Csak magamra számíthattam.

       Csaknem egy órába telt, amíg mindent elvégeztem. Ezután viszont várt rám a mai nap túlélése. Elhatároztam, hogy mégsem megyek iskolába, helyette megkeresem a családomat. Azokat, akiket szeretek, és akikre szükségem van. Akik nélkül nincs élet. Ekkor azonban egy rémkép suhant át az agyamon. Láttam őket. Egy különös helyen voltak, ahol még sosem jártam. Zöld növények burjánzottak egy óriási víztömeg mellett, a talaj száraz volt és kavicsos. Ekkor megláttam a szüleimet, a bátyámat és néhány szomszédot. A földön feküdtek, mozdulatlanul.

- Nem! – kiáltottam. Így próbáltam kiűzni a fejemből a rémes látomást. Soha többé nem akartam ilyet látni, ezt ebben a pillanatban el tudtam dönteni. Kintről kopogtatás hallatszott. Még mindig a sokk kerülgetett, a szemem előtt parányi színes foltok táncoltak. Azonban ajtót kellett nyitnom. Egy kicsit talán örültem is ennek az eseménynek, mert legalább kiűzte a fejemből a gondolatokat.

Tehát a bejárathoz siettem, s kikukucskáltam a kulcslyukon. Megkönnyebbülten tártam ki az ajtót, amikor ismerős alakot fedeztem fel a falapok mögött.

-  Szia. – köszönt régi barátom, Anthony. Mióta az eszemet tudom, mindig jóban voltunk, minden titkunkat megosztottuk egymással. Elmeséltem neki legnagyobb álmaimat, amire csak vágytam, ő mindenről tudott.

-  Szia. – köszöntem erőltetett mosollyal. Ő azonban észrevette, hogy nincs minden rendben.

-  Benézek egy kicsit suli előtt, ha nem baj. Aztán mehetnénk együtt.

-  Én ma kihagyom az iskolát. – közöltem gondterhelten.

-  Miért? Mi a baj?

Hazugságról szó sem lehetett, ahhoz túlságosan jól ismert.

-  Előbb gyere be.

Néhány könnycsepp csillant meg arcomon, majd lassan lecsorogtak onnan, le a nyakamra, a ruhámra, majd földet értek. Anthony közelebb lépett hozzám. Átölelt, s ezzel olyan nyugalmat adott nekem, amelyet nem lehet leírni.

-  Anthony… - mondtam – Kérlek, ígérd meg, hogy erről senkinek sem szólsz!

-  Miről? Hannah, még semmit sem mondtál.

-  Csak ígérd meg! – kérleltem.

-  Rendben, megígérem. – próbált megnyugtatni. A könnyeim arcomat égetve patakzottak.

-  Tegnap történt… Amikor hazaértem, senki nem válaszolt a köszönésemre… Csak egy nagy csörömpölést hallottam. – ekkor észrevette a törött ablaküveget. – És… jaj, Anthony, bocsáss meg, de nem olyan könnyű erről beszélni, mint hinnéd… - elcsuklott a hangom.

-  Nyugodj meg! Kérlek, csillapodj le!

Megpróbáltam fékezni a sírásomat, hogy tovább tudjak beszélni. Nem jártam sikerrel, így odaadtam neki a talált cetlit, ami úgy megrémített.

-  Ezt találtam… a padlón. – zokogtam. Ezután meséltem neki a reggeli látomásomról, amit szintén nagyon nehéz volt feldolgoznom, de mégis megosztottam vele. Bíztam benne.

Anthony karja elernyedt. Leültetett a kanapéra, majd hangosan felolvasta az üzenetet.

-  Kérlek ne! Nem akarom hallani! Vagy legalább a fenyegetést ne olvasd fel! – mondtam

-  Hannah, meg kell fejtenünk ezt az írást. Valami összefüggésnek kell lennie a látomás és e között! A rendőrség biztos…

-  Nem! – vágtam közbe. – Megígérted, hogy senkinek nem szólsz. Úgy értem, senkinek!

-  De muszáj!

-  Anthony! Nem muszáj! A hatóságot hagyjuk ki ebből az egészből!

Üres tekintettel meredtem rá. Láttam, hogy meg akar győzni. De nem hagytam magam. Elfordultam, majd bebeszéltem magamnak, hogy nem engedem. Amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, a cetlivel együtt felállt, s szótlanul kiment a szobából. Mire utána mentem, már nem volt a lakásban.

 

Oldal: Saját írások I.
Web for favourites =) - © 2008 - 2025 - alice-kinga.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat